1.rész
„A természet törvényei ugyanolyan valóságosak, mint maga a gravitáció. A kutatás törvénye nagyjából a következőt jelenti: Ha elég bátor vagy ahhoz, hogy hátrahagyj mindent, ami addig biztonságot nyújtott, legyen az bármi – az otthonod, vagy a kedvenc éttermed – és elindulsz, hogy megtaláld önmagad, legyen az egy belső utazás vagy igazi út, tekints mindenre, ami az út során veled történik úgy, mint a kirakós egy darabjára, és fogadj úgy mindenkit, mintha a tanárod volna. Ha készen állsz arra, hogy egyszer s mindenkorra elfogadj néhány kellemetlen dolgot magaddal kapcsolatban, akkor biztosan megleled, amit keresel.”
Ezt az idézetet pár nappal az indulásom előtt hallottam az „Ízek, imák, szerelmek” című filmben. Rögtön tudtam, hogy nem véletlen, hogy pont most néztem meg…
A tavalyi év közepe táján kezdett bennem felerősödni a gondolat, hogy ki szeretnék m
enni Indiába. A vágy megszületett, innentől kezdve csak várni kellett, hogy a sors beteljesítse. Októberben kaptam egy barátomtól egy Indiába invitáló levelet, rögtön tudtam, hogy erre vártam. Egy spirituális körutazás az „Igazi Indiába”, tele tanításokkal és jobbnál jobb programokkal. A Fentiek azt is összehozták, hogy az utazáson legkedvesebb barátnőmmel, Andival vegyek részt, aki már január eleje óta világ körüli úton van a párjával. Ez ám a szinkronicitás! Lehet ennél többet kívánni!? Kinek legyek hálás ezért a csodáért!?
Indulás előtt pár hónappal nagy változások történtek az életemben: felmondtam a munkahelyemen és véget ért a párkapcsolatom is. Sok kérdés és kétely volt bennem, de tudtam, hogy India segíteni fog letisztázni, hogy utána merre induljak tovább, és hogyan rakjam össze a „kirakósomat”.
Az indulás napján úgy keltem fel, mint bármely más reggelen, pedig előtte mindig álmatlan éjszakáim voltak utazások előtt. Mintha minden nap Indiába mennék… A reptéren megismerkedtem az utastársakkal: nemre, hivatásra, korra való tekintettel nagyon különböző emberek, mégis rokon lelkek. Nem véletlen, hogy pont mi jöttünk össze erre az útra…
Egyik vezetőnk, Tas már a repülőn felkészített bennünket a Delhiben ránk váró testi-lelki-szellemi sokkra, mert ahogy megfogalmazta: „Van Európa, aztán Kelet, majd azután India”.
Hajnalban landolt a gépünk, majd taxikba ültünk, hogy eljussunk a tibeti menekült negyedben lévő szállásunkig. Motoros és biciklis riksák, rozoga taxik, luxusautók, biciklisek és szarvasmarhák versengtek az úton az elsőbbségért hatalmas lármát csapva dudájukkal. Ebben az országban nincsenek tiltások, csak engedélyek. Ámulva figyeltem a közlekedést, miközben próbáltam megszokni a „tipikus India szagot”.
1-2 órás keresgélés után megtaláltuk a szállásunkat, ahol Andi már várt rám. Túlcsorduló boldogság volt 2 hónap után újra találkozni vele! Rögtön nyakunkba is vettük a várost, és beriksáztunk a Red Forthoz, a Vörös Erődhöz. Maga az épület nem ragadott meg annyira, inkább az emberek és az érdekes arcok. Először titokban próbáltuk őket fotózni, majd miután észrevettük, hogy ők is hasonló kísérleteket tesznek ve
lünk kapcsolatban, már nyíltan megkértük egymást, hogy készítsünk közös képeket. Észrevettem azt is, mennyi gyerek van Indiában: kétszer-háromszor annyi, mint ahány felnőtt. Nem hiába szembesülnek a túlnépesedés problémájával. Bóklásztunk a szemközti utcában is egyet, ahol buddhista, hindu és szik templomok sorakoztak egymás mellett. Itt már kezdett nyomasztani a koldusok folytonos jelenléte, akik ha pár másodpercre is megálltál, már cibálták a ruhádat, és kérték a rupit. Sok közöttük a gyerek és a nyomorék. Először nem értettem, miért születik itt ennyi csonka és kitekert végtagú szerencsétlen, aztán elmagyarázták, hogy ez nem velük született rendellenesség, hanem csecsemőkorban szándékosan nyomorítják meg a gyerekeket, hogy aztán „hatékonyabban” kolduljanak. Tudatosítanom kellett magamban, hogy azzal nem segítek nekik, ha pénzt adok, mert minél többet adok, annál több kell nekik, és annál többen kérnek. Itt a legjobb módja az adakozásnak, ha egy iskolát támogatsz, mert ezzel nem a pillanatnyi problémát oldod meg, hanem hosszú távon segíted a fejlődésüket. A tibeti negyedbe visszatérve azért biztonságosabbnak éreztem a légkört, a szembejövő szerzetesek arca valahogy mindig megnyugvást jelentett nekem. Vacsora után kitaxiztunk a vasútállomásra, ahonnét Varanasiba utaztunk egy éjszakai vonattal. Eleinte sokkoló volt felszállni az indiaiakkal túlzsúfolt kocsiba, majd kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal, hogy az éjszakát itt kell töltenem. Este 8-kor lenyitottuk a fekhelyeket, elővettem a hálózsákomat, majd hozzáláncoltam a csomagjaimat a vonathoz és önmagamhoz is. Meglepően kellemesen végigaludtam az éjszakát, és reggel a „csaj-csaj-csaj-kafé-kafé-kafé” kiabálásokra ébredtem: hozták a meleg italokat.
Varanasi is egy Delhihez hasonló nagyváros: zaj, tömeg, por, kavalkád, színek, szagok, és legalább 30 fok meleg. Délután megnéztük Sarnathot, Buddha tanításainak helyszínét. Sztúpák, imazászlókkal teleaggatott épületek, keleti díszes kapuk sorakoztak egy hatalmas pálmafás parkban, melyben őzek futkostak. A legjobban egy emléksztúpa ragadott meg, mely körül kisebb-nagyobb csoportok meditálgattak. Mi is csatlakoztunk egy rövid időre, igyekeztünk sok-sok pozitív gondolatot szétküldeni az Univerzumba.
Este beriksáztunk a ghatokhoz, azaz a halottégetőkhöz a Gangesz partjára. Sikátoros, bazárokkal teli utcácskákon mentünk végig, ahol hol egy kígyóbűvölő, hol egy csapat koldus, hol egy turbános árus bukkant fel. Aztán egy hirtelen balkanyar után megpillantottuk a Gangeszt: a Nap már lemenőfélben tükröződött vissza a vizén. 
Hosszú lépcsősor vezetett a partra, ahol előttünk épp egy csapat hithű hindu mártózott meg a szent vízben, mellettük pedig halottégetésre készülődtek az erre kialakított teraszokon. A hinduk úgy tartják, hogy aki Varanasiban hal meg, annak egyenes az útja a Túlvilágba, és már nem fog többé újjászületni. A halottégetések során lüktető, doboló zene szól a parton, folyamatosan zajlanak a szertartások, égnek a mécsesek és tüzek mindenütt, és észrevehetően boldogok az egybegyűlt „gyászolók”. Ők a halált a mi szemléletünkkel ellentétben üdvözlik és egy lehetőségnek tartják egy új kezdethez.
A szertartás során csak a férfiak mennek le a partra, és maguk készítik el a máglyát. Négyszög alakban halmozzák fel a fagerendákat, melyre ráhelyezik a holttestet, majd egy kis rőzsét. Egy rövid szertartás után gyújtják meg a tüzet, majd útjára bocsátják az eltávozót. Érdekes volt mindezt megélni, egyáltalán nem voltak nyomasztó, szomorú érzéseim, inkább átvettem a helyiek halálhoz való hozzáállását. Minden azon múlik, honnan szemléljük a dolgokat.
A hazafelé úton már csendes volt a város, itt-ott feküdt egy-egy ember az utak mentén. Megkérdeztem Anditól, szerinte feltűnne-e valakinek, ha valamelyikük halott lenne. Azt válaszolta: „Nem. Ez India. Itt ez is belefér.”
