INDIA – NEPÁL 2011
2. rész
Reggel arra riadtam fel, hogy dörömbölnek a szemközti ajtón. Ránéztem az órára: „Elaludtunk!!! Most indul a csoport a Gangeszhez napfelkeltét nézni!” Úgy pattantunk ki az ágyból, mintha kilőttek volna minket az ágyrugók. 2 perc sem telt el, és már felöltözve nyargaltunk le a szálloda lépcsőjén a riksákhoz, épp az utolsó pillanatban. Miközben a ghatokhoz zötykölődtünk rájöttem, mennyire felesleges sok időt szánni a reggeli készülődésre, ha így is megoldható. Hiszen az embereknek van egy olyan tulajdonsága, hogy tökéletesen kitöltik a rendelkezésükre álló időt, legyen az 2 perc, vagy akár egy óra.
Már körvonalazódtak az épületek sziluettjei, mikor a szűk sikátoros utcákon keresztül lejutottunk a Gangeszhez. A hinduk már javában fürödtek a Szent Vízben, vagy mosták a ruháikat. Csónakba szálltunk, hogy a vízről szemlélhessük a partot, a halottégető teraszokat és a nyüzsgő embertömeget. A napkorong már felbukkant a túlsó parton, és csodálatos színárnyalatokkal tette még látványosabbá az elénk táruló képet. Kellemesen hátborzongató élmény volt… A partra visszaérve fehérre festett arcú, hosszú hajú szádukkal találkoztunk, akik a hinduk szent emberei. Mivel egész életüket a vallásgyakorlásnak szentelik, ezért koldulásból tartják fenn magukat.
A szállodához visszaérve étel után néztünk. Megpróbáltunk boltot keresni, de rájöttünk, hogy Indiában ilyen nem létezik. Vannak éttermek, utcai lepény és „neakardtudnimiteszel” kifőzdék, zöldség-gyümölcs árusok, valamint garázs méretű apró üzletek, ahol legfeljebb kekszet és ásványvizet lehet kapni. Bóklásztunk egy kicsit a közeli utcákban, majd arra gondoltunk, hogy milyen jó lenne egy hangulatos helyi éttermet találni. Ahogy ezt kimondtuk és a fejünk fölé néztünk, lám-lám kitáblázva: Annapurna Restaurant. Az étteremben csak indiai arcokkal találkoztunk, mi voltunk az egyedüli turisták, így hát nem meglepő, hogy az étlap sem volt lefordítva angol nyelvre. Ráböktem egy ételre, amely nagy meglepetésemre pont az volt, amit a szomszéd asztalról megkívántam. Vagyis nem is nagy meglepetésemre, hiszen ekkor már kezdtem megszokni, hogy Indiában úgy működnek a dolgok, ahogyan mindig működniük kellene: kérd, és megadatik! Mivel itt tökéletesen megéled a jelent, benne vagy az áramlatban, ezért nagyon jól működnek a megérzések, a szinkronicitás, a vonzás törvénye és a nem véletlen véletlenek. Tudatosan figyeltem ezekre a jelenségekre, és néha úgy éreztem magam, mintha a „Mennyei prófécia” egyik főszereplője lennék.
Délután megérkezett értünk egy fapados busz, mellyel továbbutaztunk Varanasiból Bodh Gayába, Buddha megvilágosodásának városába.
Késő este tudtuk csak elfoglalni a szállásunkat, mely minden itthoni menekültszállót alulszárnyalt: szerintem megépítése óta egyszer sem takarították ki: mocskos padló, foltos takarók, „neérjsemmihez” fürdőszoba. Bónuszként egy gekkót is kaptunk, aki igen fürgén cikázott fel-alá a szobánkban. Vacsora után megpróbáltuk kikergetni, majd rájöttünk, hogy jobban járunk, ha barátok leszünk, és elfogadjuk, hogy mindannyian itt lakunk. Csak rám ne másszon éjszaka!
Bodh Gayában 3 napot töltöttünk, melyeket lecsendesedős, elmélyülős napoknak értékelek. A város legfőbb nevezetessége a Mahabodhi sztúpa, mely egy gyönyörű kert közepén magasodik háttérben a bódifával, amely alatt Buddha elérte a megvilágosodást. A kertbe belépve azonnal eltöltött a harmónia és biztonság érzése, és nagyon erős energiákat éreztem a sztúpa körül. Három körben lehet körbejárni a kertet: a legfelsőbb a fizikai test, a középső az energia és kommunikáció, a legalsó pedig a tudat fejlődését szolgálja. Mindenki magába mélyedve sétálgatott itt: a szerzetesek mantrákat mormolva, imakerekeket forgatva, a turisták pedig csak egyszerűen a harmóniához és szeretethez való visszatérést keresve. Sokszor visszatértünk a sztúpához Andival, mert nagyon jó gondolatok ébredtek bennünk körbe-körbe sétálgatva. Rájöttem arra, hogy indiai utazásom egyik fő célja a megtisztulás: mind fizikai, mind szellemi-lelki síkon. Néha fel kell vállalni a hosszabb és nehezebb utat, ha oda akarsz eljutni, ahová valóban érdemes. Vagyis néha szembe kell nézni jellemünk sötét oldalával is, mert ha nem tesszük, akkor a Kar
ma fog szembesíteni bennünket vele, sokkal nagyobb leckét adva.
A második napon elutaztunk a vá
ros szélére egy kieső iskolához. A helyiek állattenyésztésből és földművelésből élnek itt, nap mint nap a betevő falatért küzdve. Az iskolájukban, mely saját pénzből és a turisták adományaiból tartja fenn magát, 6 elemi osztály működik egy istállószerű épület három helyiségében. Látszott a gyerekek tekintetében, hogy mennyire hálásak azért, hogy tanulhatnak. Kedvenc tantárgyuk az angol nyelv, mivel ez ad nekik halvány reményt a feljebbjutásra. A picik verset szavaltak nekünk és elmondták az ABC-t, a nagyobbak már énekeltek is. Cserébe mi is megajándékoztuk őket a „Pál, Kata, Péter, jó reggelt” kánonos dallamaival. Csillogó szemekkel, szégyenlős de kíváncsi mosollyal hallgattak minket. Szívszorító érzés volt végigsétálni a tantermeken.
Az iskolalátogatást követően banánültetvényeken áthaladva eljutottunk egy szerény, hófehérre meszelt templomhoz, ahol Buddha ráeszmélt arra, hogy véget kell vetnie aszkéta életének, és több hónapig tartó koplalás után végre elfogadott egy tál rizst, mely ráébresztette, hogy mindig az Arany Középút a legmegfelelőbb választás a szélsőségek helyett. Jó volt helyben elgondolkodni ezen a gondolaton, és beépíteni a tudatomba, mennyire fontos a kiegyensúlyozás az élet minden területén.
Bodh Gaya központjába visszaérve végigsétáltunk a buddhista templomok utcáján, melyben minden buddhista ország jellegzetes szentélyét meg lehetett szemlélni, így thai, tibeti, kínai, japán és indiai templomot is láthattunk. Volt, amelyik túldíszítettségével, volt, amelyik inkább puritánságával ragadta meg a látogatókat. Jómagam abban a templomban időztem el a legtöbbet, ahol dobolással kísért mantrázást hallottam, mert nagyon megragadott a hangok rezgése. Nem hiába használják a hangterápiát gyógyításra is keleten: a hangok rezgése sejt szinttől kezdve a teljes energetikát képes áthangolni.
Az elmélyülős élmények mellett azért a „Valódi India” is jelen volt Bodh Gayában. A koldusok itt is folyton a nyakunkon lógtak, sőt egy kisfiú nap mint nap a nyomunkban volt akárhová mentünk, hogy vegyük meg a térképét vagy a CD lemezeit. A végén már annyira erőszakossá vált, hogy beszélgetni sem tudtunk Andival séta közben, és folyamatosan szívta le az energiánkat. Próbálkoztunk azzal, hogy agresszívebben elutasítottuk, hogy elfutottunk előle, hogy levegőnek próbáltuk nézni, de mindhiába. Kitartott mellettünk az elutazásunk utolsó percéig.
Bodh Gaya után a célunk Kathmandu elérése volt, mely 3 napos buszozást jelentett. Első nap Kushinagarig jutottunk, mely Buddha halálának a helyszíne, második éjszaka pedig Buddha születési helyén, vagyis Lumbiniben szálltunk meg. Az út ültetvényeken és vályogházakból álló tanyákon vezetett végig, ahol mindenki természetközelien, az anyaföld adta kincsekből merítve éli szerény életét. Buszunk látványosság számba ment az út menti falvakban, ha megálltunk, kisereglettek az utcára az emberek. Napi 3-400 km-nél nem tudtunk többet megtenni az útviszonyok miatt, pedig 10-12 órákat ültünk végig a buszon. Eddigre megtanultam értékelni jónéhány otthoni dolgot: például hogy milyen remek útjaink vannak, hogy milyen tisztaság vesz bennünket körül, és hogy milyen kiszámíthatóak a mindennapjaink az itteni körülményekhez képest.
et (Kína) és Nepál határán. Magassága: 8,516 méter. Összeköttetésben áll a Mount Everest-tel a Déli hágón (South Col) keresztül. Ismert arról, hogy a Mount Everest szomszédságában áll és a Nagy Testvér legnépszerűbb úton történő meghódítása közben a hegymászók a Lhotse északnyugati oldalán haladnak át. Akárhogy is, a Lhotse önmagában is drámai csúcsnak nevezhető. Félelmetes déli oldala 3.2 km hosszú, de ez 2.25 km szintemelkedéssel párosul! Ekkora méretben ez a világ legmeredekebb hegyoldala.
